BÁN FERENC SZÍNHÁZA
egy terv felidézése
Részletek a könyvecskébõl, mely 1999 decemberében jelent meg
Szerkesztette Vargha Mihály


könyborító

“A színház az a fajta építészeti feladat alkotói lehetõség dolgában, amely emelkedett szellemi tartalmat igényel. Megfoghatatlan, materiális, mérhetõ kategóriákon túlmutató, a hely szelleméhez kötött teljesítmény.
Magyarország nemzeti önérzetét kifejezõ középüleletei: a Nemzeti Múzeum klasszicista épülete, az Operaház, a Budai Vár, az Esztergomi és az Egri Székesegyház, Pannonhalma, a Mûcsarnok vagy az Országház. A hely szellemébõl kinõtt, egyéni akaratként megépült épületek. Nemzetünké. Sajátunk. Jelképek. Adott korok szellemi termékei.” (Részlet Bán Ferenc mûleírásából)

Ajánlom e könyvet színháztechnikus Mesteremnek, Szabó-Jilek Ivánnak
V.M.

Theatre by Ferenc Bán
Evocation of a Design

Details from the booklet edited and designed by Mihály Vargha

The four competitions announced for the design of the new Budapest National Theatre in the 20th century have one characteristic in common: none of them was ever realized.
An achievement of the last competition held in 1997, was that the construction was at all commenced. Its basement having been realized, the construction was stopped in 1998, nevertheless. This book presents the first prized design by architect Ferenc Bán, made for the last competition.

Egy építész kérdései önmagához és válaszai? Önmagának?
Hátha más is elgondolkozik rajtuk
† Szrogh György írása

Nem tudom, van-e még értelme bármit is írni az Erzsébet-téri Nemzeti Színház ügyérõl – teszem ezt azzal a kesernyés megjegyzéssel, hogy ez az írás is elfér a többi “van-e értelme” között. És hát az ember kíváncsi is, meg eszébe jutnak dolgok – szempontok – és a kérdések akkor is elõbújnak, ha igazi válaszra kevés a remény. Kérdések önmagukban is lehetnek elgondolkoztatók. Így például:
– Elképzelhetõ-e – különösen nálunk –, hogy a “színházi világ” (írók, színészek, rendezõk) valóban meg tudnák fogalmazni a “Nemzeti Színházat”, mint olyat? Azt, hogy mi is értendõ alatta, de úgy, hogy abban egyetértés legyen?
E kérdés kapcsán felidézõdik bennem egy zsûri-vita még az elsõ városligeti helyszín aktualitása idejébõl (akkori álláspontomat idézve: “Nem itt dobog a fõváros szíve”), melybõl most jellemzõ példaként idézem két színházi “szakember” véleményét (maradjanak névtelenek). Õk ugyan az épületrõl szóltak, de ugyanakkor a képzetükrõl is, ami a nemzeti színház-fogalom kapcsán bennük ébredt.
– Az egyik: “vörös bársony és arany belsõ világ – enélkül nem színház a színház…”
– A másik: “az elõadandó darabok korban, szellemben, stílusban annyira különbözõk, hogy nem lehet elõre kiválasztani a keretet, amíg a belekerülõ képet nem ismerjük.” (A kis ördög bennem: hát még ha a képek cserélõdnek is? – azaz akkor a semleges vagy akár a semmitmondó keret volna a jó?)
Mind a két vélekedés lehet igaz – de akkor hol az igazság? Vagy: lehet-e így keresni az igazságot, vagy pedig inkább úgy: ha egy épület nem lehet adekvát kerete a váltakozó daraboknak – meg nekem se, a nézõnek, aki történelmi darabhoz nem kíván korhû ruhába öltözni, csak (legfeljebb) ünnepibe, olyanba, amellyel megtisztelni szeretné azt, amit megtisztelendõnek tart, és mindössze méltó társa kíván lenni a mindenkori darabnak, – akkor pedig nem az illeszkedõ stílus, hanem a minõség a fontos, a döntõ – ezzel válik méltó társsá szereplõ és közönség. – De – és ha ez nem egyértelmû?
Az építészek mindenkori “ügyviteli” problémája volt-van és lesz is az az igény, hogy az építtetõ mondja el érthetõen és értelmesen azt, hogy mit akar, a hogyan-t bízza az építészre. Ha nagyobb, fontosabb, “drágább” ügyrõl van szó, akkor általában tervpályázat szokott segíteni a legjobb “hogyan” megtalálásában. A Nemzeti Színháznál így is történt és a pályázat eredményes volt, mert: sok pályázó indult, jó volt a zsûri, létszámban, összetételben, minõségben stb., és csaknem 100 százalékosan egybehangzó döntést hozott. – Eddig a száraz tények. És ezután jött a politika… (én azonban ebbe a játékba már nem megyek bele, mert…, csak!) Inkább – ha már sikamlóssá vált a téma, akkor inkább valamit az építészekrõl, az építészi indulatokról. Az persze érthetõ – hiszen az építész is ember, hogy nincs, nem lehet teljes egyetértés. Az utólagos megnyilatkozások is erre utalnak. De a megnyilatkozások lehettek volna tisztábbak, egyértelmûbbek, etikusabbak, egymásra és az építészet amúgyis elárvult közös ügyére sokkal inkább tekintettel levõk, érzékenyebbek…
– Afölött is lehetne akár évekig elvitatkozni még, hogy az Erzsébet tér (volt-e) a legjobb helyszín, de ez is eldõlt már elõbb – pályázaton. (Nekem is volt egy másik “tippem”, de most már eszemben sincs ezzel elõhozakodni, mert az eddigiek után etikátlan és értelmetlen volna. Akkor meg minek?) – Így a helyszínt csak azért említem mégis, mert ennek kapcsán a “mihez való igazodás” kérdése is felmerült, azaz: hogy a Nemzeti Színház épülete ott mihez igazodhatna, ha tudna, vagyis az Erzsébet téren, – de errõl majd késõbb…
– Aztán kérdés lett az is, hogy miért is kellene olyan nagy színháznak lennie a Nemzeti Színháznak, ha nincs rá pénze az országnak? (Újra a kis ördög bennem: biztos, hogy amire mégis van pénz, ott mindenütt nemesebb a cél?). Legyen hát akkor kisebb!!!??? Azonban ilyen, kisebb, húsz is van a fõvárosban – akkor meg minek az egész?
– És van még jónéhány kérdés, amelyeket ugyanilyen joggal fel lehetne tenni – fel is vannak téve, de ezek annyira egy tõrõl fakadnak, hogy ha felelni akarunk és tudunk egy-kettõre, a válasz valamennyi kérdésre érvényes.
Bírkózom magammal és magamban, – kérdésekkel és válaszokkal, hogy hol is kezdõdnek az igazi kérdések vagy mi az igazi kérdés?
– Az-e, hogy nem tudja a színházi világ eldönteni: melyikük képzete az igaz a színházról? Ez baj is, meg nem is. Baj, mert jobb volna (talán), ha volna egységes képzet, – persze, ha ilyen egyáltalán lehetne – de nem lehet. És azért nem baj, mert olyan képzet a színházról, méginkább a Nemzeti Színházról, ami mindenkiben azonos: nincs, nem lehet, annyira különbözõek vagyunk. Ezért meg kell elégedni azzal a válasszal (és ez nem kevés, csak elég): ha a mindenkori építészetben egy terv nagyon magasrendû minõséget tartalmaz. Az Operaház(unk)ról mint formai ideálról, – mert ez is felmerült – álmodozni ma legalábbis anakronizmus (szuperszónikus repülõgépekkel, informatikával megáldott vagy megvert új világunkban, amikor minden gyorsan változik, – a felezési vagy duplázási idõ – mondjuk – ma három év átlagosan, szemben például a középkor kettõ-háromszáz évével stb…)
– És itt kell idéznem, mert soha nem volt ennyire idõszerû, dr. Kotsis Iván professzort, felejthetetlen tanáromat, aki idõtállóan fogalmazta meg, hogy mi a jó építészet és épület kritériuma, körülbelül így: A jó mûködõképesség (funkció), a legújabb technikák, amelyekbõl a témához legmegfelelõbbet kell választani s az egészet ragyogja be és fogja össze a mûvészet harmonikus sugárzása… Azaz: a mai alkotás a mai legjobb tudásunk szerint, minõségével nõjjön fel a feladathoz.
– A Nemzeti Színház, mint eszmény-fogalom (?) akkor jó, ha szellemében õrzi, félti és ápolja az egyetemes kultúrát, amibe mindaz belefér, ami jó, akár itt született, akár a nagyvilágban, de behoztuk, mert az emberiség közkincse volt, legyen az eszme, gondolat, magatartás stb. mint a humanitás, a demokrácia, a szabadság, vagy a mûvészetben egy-egy eszmei pilléren nyugvó stílus, mint a gótika, a barokk, a klasszicizmus stb. – így az építészetben a jáki templom, a brassói Fekete templom, a pesti Vármegyeháza stb., – egyszóval, ha a kultúra igazi hordozója.

A mai idõk a szorosan vett színházi programot megtoldják azzal, hogy ez a ház, a Nemzeti Színház nemcsak este él, mint egyes kedves virágok, de egész nap otthona is legyen minden szépnek, ami a kultúrát élteti, ami az irodalom, a zene, a képzõ- és iparmûvészet világának produktuma. Akkor több lehet, mint egy a pesti színházak közül. Ha ez a programban benne volt, maradjon is benne (a Laurence Olivier kezdeményezte és irányította London-i Themze parti új színház ennek jó példája és Laurence Olivier elég hiteles ebben a mûfajban).
– Ami a helyszínt illeti és a kérdõjelek közül egyik legvitatottabb: mihez, melyik épülethez kellene – és lehetséges-e – igazodni az Erzsébet téren? Úgy érzem: egyikhez sem. Ha körülnézünk: a Deák téri templom és a hozzácsatlakozó háztömb egyfajta világ; a Sûtõ és Deák Ferenc utcák torkolatában levõ tömb másik világ; az Adria biztosító (nemrég volt fõkapitányság) ismét más jó szellemû épület; az Autóbusz végállomás épülete a Bauhaus idõk egyik szép példája; a József Attila utca végi új irodaház megint más, korszerûen mai világot tükröz; felette a Szent István Bazilika kimagasló kupolája és tornyai, az Andrássy út torkolata, az Anker-ház tömbje – már mind összeszoktak, pedig mennyire különbözõk. Ez a városrész mára ilyenné nõtt – alakult, mára már történelem és megszoktuk. Nem várunk hát ebben a környezetben szolgai igazodást, csak magas minõséget, önmagában jót, céljához igazodót, õszintét. Ha ezt tudja, tudja, amit tudnia kell.
– Azt a válasszal egybekötött kérdést pedig, hogy nincs ma Magyarországon olyan építész, aki – az Ybl-féle Operaházat, mint etalont említve –, meg tudna tervezni egy igazi színházépületet, nem tudom elfogadni. Mert az az érzékletes szépségû – másképpen szólva kézmûves szépséggel megalkotott – világ már nincs aktívan (most születõen) jelen a mai világban, csak mint gyönyörûséges, muzeális, tehát létezett élõ, de már nem újraalkotható tárgy. (A kaszáló, gatyás paraszt sem létezik már a régi értelemben, csak kombájnos van, meg agrármérnök, technikus stb., de gabona és kenyér azért van.) Be kell érnünk tehát az “intellektuális szépséggel”– azaz olyannal, mint jellemzõül egy-kettõt kiragadva a sok közül: a sydneyi Operaház, a helsinki Finnlandia – és hinnünk kell abban, hogy ez a mai, most éppen halálra ítélt Nemzeti Színházunk is bírna más, mégis ilyenfajta tulajdonsággal.
– Elérkezve a Nemzeti Színház pályázaton nyertes épület tervéhez, – de elõbb még a tervezõjéhez: ha el lehetne tekinteni az emberi méltóságtól, akkor itt nem írnék semmit, ez az õ, a tervezõ dolga, magánügye lenne. De így nemcsak az övé, a miénk is, a magyar építészeké, akikkel – bármelyikünkkel – ugyanez megeshet: és az emberi méltóság mellett, ha sérelem éri, soha nem lehet elmenni. Errõl ennyit, sapienti sat. Magáról a tervrõl én itt csupán azt a képet – gondolatot szeretném még elmondani, ami a tervet elõször “olvasván”, eszembe jutott: ha ezt a szót hallom, színház, különösen, ha azt, Nemzeti Színház, azonnal Shakespeare jut eszembe. Ha Shakespeare, akkor tovább Hamlet, ha pedig Hamlet, akkor Polonius felejthetetlen mondata Hamlet “furcsa” monológjáról: “Õrült beszéd, de van benne rendszer.” Igen, ez a terv õrült beszéd, de van benne rendszer, ettõl lett számomra ez a terv: színház, a Nemzeti Színház! A szokatlan, fejezet nélküli oszlopok vezetõ sora, ritmusa meghökkentõ, de emberi és nagyon fontos. Mert a ritmus életünk folytonos eleme, mint a szívünk dobogása, a napszakok egymásutánja, az évszakok váltakozása stb., stb. Az összedobált színházi díszleteket idézõ síkok és tömbök halmaza az emberi játékot – a játékos embert idézi, lényege maga az ember és a színház: minden hamis, ugyanakkor valódibb a valóságosnál, hiszen a díszlet nem igazi ház, de házabb a háznál; a színpadi dráma kettõ-három órájában több lehet, mint egy végigélt hosszú életben. Hát mitõl színház a színház, ha nem ettõl? És ilyen szinten éppen hogy Nemzeti Színház!
Aki ezt nem érti, az nem akarja érteni! Sajnálom érte. Én – korom ellenére – amíg élek, remélek!

esti kép

Erzsébet téri színháztervek
Részlet a terület részletes rendezési tervébõl, 1996
Vadas Ferenc

A lipótvárosi Erzsébet teret és környékét (Deák tér, Károly körút, Váci körút) mindig elõszeretettel preferálták a tervezõk, ha középületek számára kellett helyet keresni a városközpont közelében. Nagyszámú színházterv készült a térre, a teret keletrõl határoló háztömb (a mai autóparkoló)* helyére, illetve a Károly-kaszárnya (a mostani Központi Városháza) telkére. Rövid ideig állt is színházépület a téren: a pesti Német Színház 1847-es leégése után itt létesítettek ideiglenes épületet 1853-ban. A fõváros német nyelvû színészete másfél évtizedig mûködött a tér közepén álló Noththeater-ben. Az 1870-es évek elején a Nemzeti Színház eredetileg ugyancsak provizórikusnak szánt elsõ épülete végképp szûkössé vált. E probléma megoldására az addig egy helyen mûködõ drámai és operai szak különválasztását határozták el és az utóbbi számára külön új épület emelését. Orczy Bódog, a Nemzeti Színház igazgatója 1872-ben készült elõterjesztésében vette számba a lehetséges helyeket, köztük az Erzsébet teret keletrõl (a Deák teret pedig északról) határoló háztömb helyét. Az elaborátum kitüntetett figyelmet szentelt ennek a területnek. Míg a Sugárút sarka, a Dohány utca torkolata vagy a Károly-kaszárnya területe csak egy tervváltozattal szerepelt (utóbbi a Martinelli-féle épület meghagyásával, a Kiskörútra nézõ fõhomlokzattal), az Erzsébet tér melletti tömbre öt variációt is kidolgoztak. (Az alaprajzokat készítõ építész kiléte ismeretlen, a munkálat Orczy neve alatt futott.) A tervek zöme nem vette volna igénybe az egész nagy területû tömböt, hanem csak kb. a felét. A másik felén álló lakóházak fennmaradtak volna, a színháztól egy újonnan nyitandó utcával elválasztva. Az Operaház hossztengelye mindegyik esetben észak-déli irányú lett volna, ami a tömb alakjából következõ logikus megoldás. Három tervvariáns készült a Deák térre nézõ fõhomlokzattal, egy pedig a tömb északi részére, a Marokkói (József Attila) utcára nyílóval. Ez utóbbi Gottfried Semper elsõ drezdai színházának alaprajzi sémáját követi, a másik három egymástól eltérõ – a korban korszerûnek számító – alaprajzi típust használ. Készült végül egy ötödik változat is, mely a háztömb egészére kiterjedt volna: erõsen elnyújtott, hatalmas üzemi szárnyat tartalmazó tömb, a Deák térre nézõ fõhomlokzattal. Végül az Operaház – mint ismeretes – a Sugárút melletti Hermina téren épült föl, a színházépítés jó idõre lekerült a napirendrõl. Két évtizeddel késõbb merült fel ismét. Az idõközben régi helyén újjáépített Nemzeti Színház deficitjét kis befogadóképességével magyarázták s ezért új épületet szántak neki. A fejlemények részletes nyomon követésére itt nincs mód, csak az Erzsébet térrel kapcsolatos momentumok megemlítésére. A tér két okból került szóba. Egyrészt köztulajdonban lévõ beépítetlen terület volta tette kívánatossá (ingyentelek!), másrészt a hovahelyezési viták egyik fõszereplõje, Keglevich István gróf azon nézete miatt, mely szerint az új színház körül – az architektúra érvényesülése érdekében – hatalmas zöldterületet kell szabadon hagyni: ennek a kritériumnak a Belváros közelében csak az Erzsébet tér felelt meg. A fõvárosi mérnöki hivatal 1899-ben vizsgálta meg az elhelyezési lehetõségeket. Az Erzsébet tér három variációban is szóba került. Maga a tér (a színház a déli felébe került, észak-déli tengellyel) és a szomszédos tömbnek mind a déli, mind az északi fele (az utóbbi esetben a Váci körútra nyíló fõhomlokzattal).

Az elsõ megoldásra csapott le Keglevich, aki még ugyanezen évben pozitív javaslatot tett az új Nemzetinek az Erzsébet téren való felépítésére, csak éppen a tér északi felére, délre nézõ fõhomlokzattal, 1180 négyszögöl alapterülettel. Az indítvány óriási felzúdulást váltott ki, a közvélemény felháborodottan ellenezte a majd egyetlen Belváros közeli zöldterület feláldozását. A kezdeményezést az építészeti kritika is ízekre szedte. Talán ezzel is magyarázható, hogy a következõ másfél évtizedben, amikor is javaslatok tömege született az új Nemzeti Színház elhelyezésérõl, az Erzsébet tér szóba sem került. (Nemcsak maga a tér, hanem a határoló háztömb helye sem szerepelt a századelõ elhelyezési terveiben.) Az 1912–1913-ban lezajlott tervpályázat következményeként a két világháború közötti Nemzeti Színház tervek zöme a (régi épület helyére készült) Tõry és Pogány féle terv továbbfejlesztésével foglalkozott. Közülük az egyik (Pete Ferencé) azt proponálta, hogy a díjnyertes tervet az Erzsébet téren valósítsák meg.

Az 1950-es években ismét fölmerült az új Nemzetinek az ekkor Sztálinról elnevezett téren való fölépítése. A szocreál irányzat egyik reprezentatív elképzeléseként ismert BVTI-féle Nemzeti Színház terv az eredeti Erzsébet tér teljes beépítésével számolt, az autóparkoló a széles, oszlopsoros fõhomlokzat elõtere lett volna. A tervet egy nagyszabású városrendezési koncepcióba is beillesztették: az Erzsébetváros közepére tervezett toronyház elõterébõl sugárút vezetett volna a színház tömegdemonstrációk számára is alkalmas elõterére, a toronyház, a Nemzeti zsinórpadlása és a királyi palota kupolája egy tengelybe esett volna. Az 1960-as években a Nemzeti Színház városligeti elhelyezésével számoltak, az 1988-as elhelyezési pályázaton viszont az Erzsébet tér volt a legtöbbek által javasolt helyszín. Így amikor az épületre szóló pályázatot már csak két helyre írták ki, ez lett az egyik kiválasztott** – a pályázat I. díjas terve is ide készült.

* Az 1998-ban felfüggesztett építés területe
** Az 1989. évi pályázat két helyszíne az akkori Engels tér és a Szent György tér a Várban

fentről

Miért az Erzsébet tér?
Koltai Tamás

A kérdés teljes terjedelmében így szól: miért az Erzsébet téren kell fölépíteni a Nemzeti Színházat? A válasz egyszerû: azért, mert ott épül. Kétszáz éve, a magyar nyelvû színjátszás kezdete óta lebeg fölöttünk egy méltó Nemzeti Színház emelésének ígérete. A magyar szellemi közélet azóta tartozik magának az ígéret beváltásával. Ha hiszünk abban, hogy vannak morális törvények, azóta folyamatosan mulasztásos törvényszegést követünk el. Most készülünk prolongálni a vétkünket. Van szakmai konszenzussal létrejött, nemzetközi zsûri által kiemelkedõnek tartott épülettervünk, elkezdõdött az építkezés. Józan ésszel elképzelhetetlen, hogy az Erzsébet téren eddig a Nemzeti Színház sírját ásták ki. Ha így van, eljátszottuk az utolsó esélyünket arra, hogy még ebben a században Nemzeti Színház kezdjen épülni.

Miért az Erzsébet tér? azért, mert szakmai bizottságok – nem politikusok – pályázat útján ezt a helyet jelölték ki. Kijelölhettek volna mást is. A hatvanas évek városligeti zöldövezeti tervét a hasonló környezetben akkor elkészült helsinki Városi Színház inspirálta. Akik negyed századdal késõbb a Duna-parti közraktárak területén javasolták, a Temze bal partján épült londoni Nemzeti Színházról vették a mintát. Akadt, aki a Margitsziget déli csücskébe épített volna (nyilván látta a sydneyi Operaházat) vagy a Várba (õ önmagát szerette volna látni a Parnasszuson). Minden – szakmailag megalapozott – helykijelölésnek vannak elõnyei és hátrányai. Egyetlen helyszín sem felelhet meg a vele szemben támasztott összes követelménynek. A kérdést az dönti el, hogy milyen Nemzeti Színházat akarunk.
Az Erzsébet tér a város szíve. Ide csak nyitott házat szabad építeni. Egy új típusú Nemzeti Színház mûködésére vonatkozó elképzeléseimet húsz évvel ezelõtt elmondtam egy tanácskozáson. (Szövege megjelent nyomtatásban.) Ennek lényege, hogy az épület nemcsak este héttõl tízig, az elõadás szorosan vett idõtartamáig él a nézõ számára, hanem egész nap. Bárki napközben is bemehet, megnézheti a kiakasztott elõadásfotókat, az idõszakos díszlet- vagy jelmezkiállítást, olvasgathatja a színház kiadványait, ismertetõit, teátrumi könyveket és videókat vehet vagy kölcsönözhet, s közben elfogyaszthat egy szendvicset a büfében vagy “löncsölhet” az olcsó (!) étteremben. Délutánonként részt vehet a meghirdetett programokban – videóvetítéseken, szakemberek által vezetett kötetlen beszélgetéseken –, amelyek egy szoba méretû kis teremben folynak. Esténként, ha fél órával korábban érkezik az elõadásra, letelepedhet a padlószõnyegre, és meghallgathatja az elõcsarnokban aznap játszó fiatal hangszeres szólistát, duót vagy triót… Ez egy barátságos, a színházi intimitás légkörébe invitáló épület lenne. Fiatalok randevúznának benne, mint egykor a Nemzeti órájánál. Nem nevezhetnénk többé templomnak, szentély helyett otthona lenne a színháznak. Áhitat helyett élet költözne bele. Megszûnne a színházba járás feszes ünnepélyessége. Mindannyian lazán, oldottan viselkednénk, hozzásímítanánk lelkünket a játékokhoz.

Az utópia ma érvényesebb, mint valaha. Az egykor hagyományõrzõ, konzervatív nemzeti színházak mindenütt a színházmûvészet megújítói. Szigetek a szórakoztató, üzleti ipar tengerében. Bennünket is fokozatosan elönt a kommersz. A nagyobb méretû budapesti színházak egyre inkább a piacnak termelnek. Ez a folyamat vészesen föl fog gyorsulni. Ha nem lesz egy tömegtermeléstõl függetlenített Nemzeti Színházunk, nagy színpadon nem fognak többé új magyar drámákat és “nehéz” klasszikusokat játszani. (Már ma sem játszanak.) A jövõ Nemzeti Színháza az egyetlen hely, amely kaput nyit az értéknek, bármilyen követelményt támasszon stiláris, formai szempontból, s akkor is, ha nem kecsegtet bombasikerrel. Az egyetlen hely, amely befogad “méretes” hazai és külföldi vendégprodukciókat, fesztiválokat rendez, fordításokat rendel, publikációt ad ki nyomtatásban és videón. Egy nagyobb embercsoport összelélegeztetésére alkalmas közösségi intézmény, amely nem szolgáltatást nyújt, hanem megfelel a kétezer éves színház kortársi követelményeinek.

A cél elõírja az épületet. Intim terek kellenek. Barátságos játszóhelyek és kiszolgálóhelyiségek. Egy változékony, a rivaldát lebontó nagyobb tér, ahol a legtávolabbi nézõ is a lehetõ legközelebb kerül a színészekhez, és egy kisebb, rugalmasan alakítható üres tér (stúdió). Egyszerû, funcionális enteriõrök, hivalkodásmentes külsõ architektúra. Bán Ferenc Erzsébet térre álmodott terve ilyen. Ritkán születik a világon ilyen kongeniális színházterv. Magyarországon, ahol eddig nem tudtak színházat építeni, elõször született. Ha nem építjük föl (netán egy lejárt szavatosságú tucatszínházat építünk helyette ugyanannyiért vagy drágábban), tehetséget, energiát, pénzt pocsékolunk, és megérdemeljük, hogy ránk süssék a szégyen bélyegét.

A színpadtechnikáról
Az új Nemzeti Színházban a nagyterem nézõtere alaphelyzetben 625 fõs, míg a stúdiószínpad átlagban 200 nézõt fogadhat. Természetesen a terv azzal számol, hogy mindkét termet a kor technikai színvonalának megfelelõ, idõtálló színpadtechnikával kell felszerelni. Ez a stúdiószínpadot tekintve a már sok helyen bevált “fekete doboz” technológiát jelenti: egy sötétre festett, a film- vagy TV-stúdiókra emlékeztetõ, téglalap alaprajzú teremben bármilyen nézõtér-színpad elrendezés megvalósítható. Jelen esetben ennek megvalósításához a stúdiószínpadot 4 db süllyedõ pódiummal, 4 db mozgatható tribünelemmel szerelik fel, amihez hozzájönnek még a felsõgépezet egységei: 5 db gördíthetõ munkaállás, 4 db gépi mozgatású csõkeret, 19 db gépi csoporthúzó és 24 db ponthúzó. Sokkal különlegesebb maga “a színház”, a számos képpel illusztrált nagyterem. A 625 fõs nézõtér a hagyományos keretes-, más szóval kukucska- vagy proszcéniumszínpados elrendezést jelenti, de ettõl jelentõsen eltérõ nézõ- és játéktéri szituációk is megvalósíthatók – többféle aréna-színpad és térszínpad, melyek esetében a nézõk száma maximum 750-ig bõvíthetõ. Ennek alapváltozatát Ölveczky Miklós, hosszú évek óta Norvégiában élõ magyar színháztechnikus-mérnök dolgozta ki, és mindvégig szakértõként közremûködött az engedélyi, majd kiviteli tervek kimunkálásában.

“Egy drámai színház esetében a legfontosabb követelmény a színháztér intimitásának biztosítása. Az intimitás mértékét a nézõk és a színészek közötti kapcsolat intenzitása határozza meg. (…) Klasszikus és modern drámai mûvek színrevitele – valamint annak lehetõsége, hogy a színház társulata vezetõ szerepet tudjon játszani az ország színmûvészetének fejlõdésében – feltételtezi, hogy a színháztér flexibilis legyen. Ezáltal minden darab a részére legalkalmasabb nézõtér és színpad elrendezésben játszódhat. A mai színházmûvészetet nem jellemzi többé egy bizonyos mûvészeti irányzathoz vagy stílushoz való hûség, hanem sokkal inkább mindazoknak az eszközöknek a szabad használata, melyek a színház évezredes fejlõdése során kialakultak. Mind ez az irányzat, mind pedig a jövõbeni fejlõdéssel szembeni alázat azt igényli, hogy a színháztér a mûvészeti követelményeknek megfelelõen formálható legyen. A mûvészi fejlõdés lehetõsége feltételezi azt is, hogy szabadon lehet megválasztani a díszletezési technológiát. Ez azt igényli, hogy a fõszínpadhoz megfelelõen méretezett oldal- és/vagy hátsószínpad(ok) csatlakoznak, melyekrõl plasztikus díszleteket teljes építési magasságukban lehet a játéktérre gördíteni.”

Roderick Ham zsüritag jelentése
A bírálat idõpontja: 1997. május 9–10–11. (részletek)

A tervek közül egyértelmûen a Bán Ferenc terve bizonyult a legjobbnak. A nagy képzelõerõvel bíró koncepció vonzó épületet ígér, amely egyedülálló lesz Budapesten. A terv továbbfejlesztést igényel, ezért javaslom figyelembe venni a következõket:


Bejárat és elõcsarnok
A terv legérdekesebb és legizgalmasabb része a bejárattól a színházba és a kávéházba (magyar szóhasználatban: a büfébe – a szerk. megjegyzése) vezetõ útvonal. Ez a romantikus, aszimmetrikus emelkedés ugyanazon megközelítési elven alapul, mint az athéni Akropolis Parthenon-ja. Az útvonal egy tájépítészeti területen vezet át és jut el az épület közepéig, elhaladva a nézõtér vonala mellett, a csészealj alakú kávéház alatt érve el a nézõtéri zsöllye és az erkély bejáratait, a stúdiószínházat, majd végül a kávéházat. A színház maga – szükségszerûségébõl adódóan – szimmetrikus alakú, de a sikeresen alkalmazott kontraszt oldottabb megközelítést eredményez.
Egy ilyen szokatlan tér- és látványosságsorozat azt igényelné, hogy a színház nappal is nyitva legyen a közönség számára, nem csupán este, amikor elõadás van. Mindebbõl látható, hogy a tervnek vannak olyan aspektusai, melyeket tovább kellene fejleszteni. Javasolható, hogy egy másik kávéház is legyen az alsó szinten. A bejárati csarnokban a jegypénztár és porta területét növelni kellene. Célszerû lenne néhány részletet is átvizsgálni, hiszen például a kávéház “csészealjának” pereme meggátolja, hogy az ott ülõk élvezzék a gyönyörû kilátást.

Színpad/Nézõtér
A pályamû leggyengébb része a színpadi játéktér és a közönség közötti kapcsolat. Ez nem a pályázó hibája, hanem azoké a korlátozásoké, melyeket a versenykiírás szabott meg a színpad dimenzióival kapcsolatban. E tekintetben egyébként a zsüri által elbírált pályamûvek egyike sem adott kielégítõ megoldást. Az a követelmény, hogy a színpad átalakítható legyen a színészek és közönség közötti kapcsolat különbözõ, nem felcserélhetõ formáihoz, – mint általában – itt sem eredményezte, hogy a különféle formák maradéktalanul megvalósuljanak. Egy színháztervnél a kiindulópont a színészek és a közönség közötti kapcsolat. Fontos, hogy a játék és a nézõk egy térben legyenek, vagy érezzék, hogy egyazon térben vannak. A proszcéniumszínházi formában éppen a proszcéniumkeret az, amit a modern színházban soha nem hangsúlyoznak ki. Ez viszont aláhúzza az elõszínpad jelentõségét, amely közelhozza egymáshoz a játékteret és a nézõteret. A pályamûben nem szerepel a zenekari árok (ill. nem az elõszínpadi zónában – a szerk. megjegyzése). Ha a változtathatóság fontos a színház használatában, akkor a zenekari árok alapvetõ fontosságú. Az elõszínpad, a zenekari árok és a proszcénium megoldását újra át kell gondolni. Az alternatív térszínpad illetve a körszínházi forma még kevésbé kielégítõ, mint a proszcénium elrendezés. Ezeknél ugyanis sokkal nagyobb a színpad a kívánatosnál – eltekintve néhány nagyszabású produkció igényétõl. A körszínházakra nézve régi tapasztalatok azt mutatják, hogy a megfelelõ játéktér 4 x 5 méteres, melyhez további 1 m távolság adódik az elsõ széksor elõtt, de nem szabad hat széksornál többet elhelyezni a színpad egyes oldalaihoz, mert e határon túl a háttal forduló színész hangja már nem hallható. Ez a forma könnyen és hatékonyan alkalmazható a stúdiószínházban. Mind a térszínpadnál, mind a körszínháznál a színészek számára négy oldalról kell bejárat. E terv alapján ezt nagyon nehezen lehetne megvalósítani.

Az évszázad négy pályázata
1997-ben negyedszer rendeztek építészeti tervpályázatot a budapesti Nemzeti Színház épületére – az elsõt még 1912–1913-ban bonyolították le, a másodikat 1965-ben, a harmadikat pedig 1989-ben. A négy pályázaton összesen 228 (!) tervet bíráltak el, tehát átlagosan egy pályázatra éppen 57 terv jut, de persze tudjuk a pontos számokat is: 1912–1913-ban 33 pályamûvet nyújtott be 30 építész vagy építész páros, az 1965-ös “nemzetközi” tervpályázatra 92 terv érkezett, az 1989. évi hazai pályázatra mindössze 32. Legutóbb, az ismét hazai építészek számára rendezett megmérettetésen 71 volt az elbírált pályamûvek száma – és az elsõ három pályázatot követõen a kiválasztott terv egyszer sem jutott olyan közel a megvalósításhoz, mint e negyediket követõen.

Az 1912-ben kiírt legelsõ pályázat helyszíne a mai Rákóczi út elején volt, ahol az elsõ Nemzeti (eredetileg Pesti Magyar Színház, 1837) állott, helyén most bérirodaház pöffeszkedik. Medgyaszay István terve I. díjat kapott, de a gyõztesek számára újabb fordulót rendeztek, és ebben a Tõry Emil – Pogány Móric tervezõpáros diadalmaskodott. Tervük megépítését az I. világháború kitörése akadályozta meg.



A második pályázat egyidejûleg zajlott a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház (eredetileg Népszínház, 1875) lerombolásával. A Dózsa György úti helyszínre a szocialista tábor építészeit is meginvitálták, így érkezett be a 92 terv. A két II. helyezett közül (I. díjat a zsûri nem adott ki) Hofer Miklós kapott megbízást a KÖZTI “színeiben”, de terve – több feltámadás, újabb és újabb kecsegtetések és persze átterveztetések után – végül is papíron maradt.

A harmadikat 1988-ban megelõzte egy ötletpályázat: hol, milyen közlekedési és városépítészeti körülmények között képzelhetõ el Budapesten a Nemzeti Színház megépítése? E pályázat 78 elbírált terve közül kiugróan sok, 17 pályamû (!) javasolta az Engels teret, vagyis a mai Erzsébet teret. Érdemes még fölsorolni néhány további, több terven is szereplõ helyszínt: Károly – akkor még Tanács – körút (11 pályamû); Margitsziget (6, ezek többsége a Margit-híd csuklópontjában javasolta egy mesterséges sziget létesítését); Közraktár utca (7); Madách Imre út (8); Vérmezõ (3); Vár (3). Mellesleg a zsûri a Károly körúti helyszínt hozta ki gyõztesnek, 1989-ben az építészeti pályázatot mégis az Erzsébet térre és a Várba írták ki.

Ekkor 128 kiírást váltottak ki, ehhez képest a 32 beadott pályamû igen csekély szám, már eleve minõsíti magát a pályázatot, melynek programja erõsen eltúlzott volt. Az I. díjat elnyerõ Ligeti Béla (KÖZTI) még megbízást kapott a beruházási programtervre, de a terv megépítését az új kormányzat levette a napirendrõl.

Az 1997-es pályázatot megelõzõen is fölmerült, hogy hol épüljön meg a Nemzeti? Az Erzsébet tér mellett még két helyszínt vizsgáltak: a Vörösmarty téren, a Vigadó hátában álló irodaház átépítésének lehetõségét és a Közraktár utcai telket a Duna-parton. Szakértõi elemzéseket követõen maradt az Erzsébet tér, vagyis helyesebben az a parkoló a Bajcsy-Zsilinszky út és a VOLÁN buszállomás között, ahol korábban háztömbök álltak.

Az érdeklõdés nagy volt a pályázat iránt, 136 kiírást váltottak ki, és 73 pályamû érkezett be. Bán Ferenc nyíregyházi építész terve nyerte az elsõ díjat, a zsûri majdnem egyhangú döntése nyomán (“sportnyelven” szólva a század egyik legsikeresebb pályázója címet is Bán Ferenc érdemelné ki, hiszen õ még egy második helyet is magáénak mondhat, melyet az 1989. évi pályázaton ért el…). Tehát a mindezidáig legsikeresebb tervet idézi meg e kis könyv, Bán Ferenc színházát az Erzsébet térre, számos rajzzal és képpel, többnyire már publikált írások kíséretében. E negyedik pályázatot követõen legalább a színház alapjai – éppen egy éve – elkészültek…

Vargha Mihály
1999. október

Az Erzsébet téri budapesti Nemzeti Színház megvalósításában (1996–1998) közremûködtek:

Tervezõk

Építész tervezõ és generál tervezõ: “A” Stúdió ‘90 Kft., Nyíregyháza;
felelõs tervezõk: Bán Ferenc, Balázs Tibor, László Zoltán; munkatárs: Gáva Attila, Kajati Attila; számítógépes feldolgozás: Tisza András, Szabó Zoltán, Szikora Tamás, Ginder Ákos Ignác

Bán Ferenc

Színháztechnika: Színháztechnika Kft., Budapest; felelõs tervezõ: Strack Lõrinc, színháztechnikai konzulens: Ölveczky Miklós

Színpadvilágítás: Szabó-Jilek és Fiai Bt., Budapest, felelõs tervezõ: Szabó-Jilek Iván

Akusztika: R & M Kft., Budapest; felelõs tervezõ: Kotschy András

Elektroakusztika: R & M Kft., Budapest; felelõs tervezõ: Mnyerczán György

Belsõépítészet: felelõs tervezõ: Mátrai Péter; tervezõ: Bozsó Csongor

Szobor tervek: Bencsik István, Kõ Pál, Melocco Miklós

Statika: “C” 16 Kft., Nyíregyháza és Hidrostat Bt., Debrecen;
felelõs tervezõ: Veress Menyhért; tervezõ: Dezsõ Zsigmond, Molnár Gábor Pál, Budai István, Kardos László

Épületgépészet. Trinom Kft., Budapest és Pentaplan Kft., Budapest;

felelõs tervezõ: Klinda László; tervezõ: Sárvári Zoltán, Batai Tibor, dr. Tóth Péter

Elektromos tervezõ: MATERV Kft., Budapest és Hungaroproject Kft., Budapest;

felelõs tervezõ: Csikós Györgyné; tervezõ: Kun Gábor, Rajkai Ferenc

Mélyépítés: VÍZÉP Mélyépítõ Kft., Budaörs;

felelõs tervezõ: Nagy János; tervezõ: Zábrándi Ernõ, Bancsik Csaba

Út-, közmûtervezõ: FÕMTERV Rt., Budapest;
felelõs tervezõ: Schulek János, Pelléné Paczolai Katalin; tervezõ: Nagy István, dr. Jankó László, Kovács Ernõ, Jancsó Béla, Mihályi Géza, Pósfalvi Zoltánné, Kiss Károly, Prajczer Antal

Kerttervezés: LAND-A Kft., Budapest;
felelõs tervezõ: Andor Anikó

Rezgésvédelem: felelõs tervezõ: dr. Fórián Szabó Péter

Szakipari szerkezetek, üvegszerkezetek: Pataky és Horváth Építésziroda Kft., Budapest;
felelõs tervezõ: Horváth Sándor, Pataky Rita, Stocker György

Organizáció: Pannonterv Kft., Budapest;
felelõs tervezõ: Nagy Gergely

Felvonók: TM LIFT Kft., Budapest;
felelõs tervezõ: Tóth Miklós

Tûzvédelem: MÉB-ART Bt., Budapest
felelõs tervezõ: Mészáros János

Konyhatechnológia: Eperjessy András

Látványtervek: DÜNE Stúdió, Budapest;
Peity Attila, Molnár Csaba, Répás Ferenc, † Dobó Márton

Más közremûködõk
Nemzeti Színház Kormánybiztosi Iroda: dr. Fiala István kormánybiztos, Jordán Péter fõtanácsnok, Szabó István fõtanácsnok

Építészeti tervpályázat Bírálóbizottság
Elnök: Dr. Fiala István építész, kormánybiztos;
elõadó: Dr. Somogyi Botond építész (MKM);

szavazati jogú tagok:
Aczél Gábor építész (MUT)
Eltér István építész (Fõvárosi Önkormányzat)
Dr. Ferkai András építész (MÉSZ)
Grosser, Helmuth színházi szakértõ (Németország)
Ham, Roderick építész (Nagy-Britannia)
Hofer Miklós építész (MÉSZ)
Kapitány József építész (MÉSZ)
Karsay Károly építész (V. ker. Önkormányzat)
Dr. Kollár Lajos mérnök (Mérnök Egylet)
Kovács Imre építész (KTM)
Ölveczky Miklós gépészmérnök (Norvégia)
Sylvester Ádám építész (MÉSZ)
Szegõ György építész-díszlettervezõ (a színház-szakmai szervezetek képviseletében)

Szakértõi Bizottság
Elnök: Kovács Imre építész (KTM);
elõadó: Jordán Péter építõmérnök (Kormánybiztosi Iroda);
tagok: Dr. Bathó Ferenc mérnök-közgazdász (PM)
Belecz Benedek (ÁPV Rt.)
Béres Ilona színmûvésznõ (Nemzeti Színház)
Borsa Miklós építész (Magyar Állami Operaház)
Dr. Csapodi Csaba villamosmérnök (KHVM)
Dr. Déry Attila építész (OMVH)
Dúró Gyõzõ dramaturg (Színházi Dramaturgok Céhe)
Farkas László gépészmérnök (Vígszínház)
Dr. Fejérdy Tamás építész (OMVH)
Horváth Sándor építõmérnök (IKIM)
Iglódi István fõrendezõ (Nemzeti Színház)
Kerekes György építész (V. ker. Önkormányzat)
Khell Csörsz építész (Látványtervezõk Kamarája)
Kocsis Mihály építész (KHVM)
Kocsis Sándor villamosmérnök (OPAKFI)
Körmendi Imre építész (KTM)
Locsmándi Gábor építész (MUT)
Meczner János rendezõ (Budapesti Bábszínház)
Molnár Piroska színmûvésznõ (MASZK Színészegyesület)
Pongrácz Katalin építész (Fõvárosi Önkormányzat)
Dr. Puza Erzsébet jogász (Magyar Államkincstár)
Ráday Mihály mûvészettörténész (Budapesti Városvédõ Egyesület)
Dr. Reis Frigyes villamosmérnök (Mérnök Egylet)
Rétfalvi János gépészmérnök (Nemzeti Színház)
Dr. Schneller István építész (Fõvárosi Önkormányzat)
Schulek János építõmérnök
Siklós Mária építész
Strack Lõrinc színháztechnológus
Szabó István mérnök (Kormánybiztosi Iroda)
Szabó Józsefné gépészmérnök
Várady Tamás közlekedés-építõmérnök
Wéber László építész, gazdasági mérnök
Zoboki Gábor építész
Dr. Kiss Sándor ügyvéd
Mihályi Géza
Götz Béla díszlettervezõ
Mácsai Pál színmûvész

Építés elõkészítés és bonyolítás
Lebonyolító: Új Nemzeti Színházért Mérnöki Kkt. (Fõber Rt., Mûber Rt., ’96 Kft.);
elnök: Szabó Attila; ügyvezetõ: dr. Kocsis Júlia; Mihálffy Gábor, Baumgartner Ida, dr. Fórizs Antal, Z. Tóth Klára, Botka Lászlóné, Horváth Béláné, Isekucz György, Holló Ákos, Melegh László, Szvoboda Péter, Kuzma Tamásné, Füstös Jánosné

Kivitelezõk
ALLTERRA (Vízmûvek Rt.) NA 300-as vízvezeték kiváltása
(ELMÛ Rt.) 120 kV-os kábel
(SIEMENS Rt.) forgalomirányító kábel kiváltása
(MATÁV Rt.) postakábelek
KÉV-METRÓ Kft. – mélyépítés-alapozás

PR tevékenység: Rátky és Társai Kft.

Vizuális monitoring: Stúdió 33 Kft.

Az épülõ új Nemzeti Színház pályázat alapján kijelölt vezetõi: Bálint András, Valló Péter, Csóti József

Állandó szakértõk: dr. Molnár Judit (jogi), Barát Stefánia (gazdasági), Honti György (gazdasági), Ács Tamás (Minisztérium részérõl), dr. Puza Erzsébet (Magyar Államkincstár)

BÁN FERENC SZÍNHÁZA
egy terv felidézése
A kötetet szerkesztette és tervezte Vargha Mihály
A borítón Bán Ferenc rajza
a Budapesti Nemzeti Színház tervpályázatára, 1997
Felelõs Kiadó: Nemes Anna / ARTURIA Bt.
Nyomtatta a Pauker Nyomda 1999-ben Budapesten
4 ív (B/5) terjedelemben

© Arturia Bt., 1999

ISBN 963-03-8850-2

A szövegekrõl (ha közvetlenül a szöveg mellett nincs hivatkozás)
Bán Ferenc mûleírása és Roderick Ham zsüritag véleménye korábban ugyancsak megjelent az 1997. évi tervpályázatról kiadott könyvben (Gyorsjelentés Kiadó, Budapest, 1997).
Bálint András igazgatói pályázatának teljes szövegét közreadta a Színház c. folyóirat 1999/3. (márciusi) száma.
Sylvester Ádámmal a Magyar Hírlap közölt interjút 1998. november 9-én.
Koltai Tamás írása a Népszava 1998. november 7-ei számában jelent meg.
A színpadtechnikai leíráshoz felhasználtam Ölveczky Miklós: Új Nemzeti Színház, Javaslat a színháztér kialakítására címû tanulmányát, továbbá a Színháztechnika Kft. munkatársa, Gebei András bocsátotta rendelkezésemre a tender-kiírás rövid részletét.
Szrogh György írása teljes egészében itt jelenik meg elõször, rövidített változata szerepelt a Szrogh Györgyrõl kiadott Vallomások – Architectura kötetben (Kijárat Kiadó, 1999).

Köszönetemet fejezem ki a könyv összeállításában nyújtott segítségért fõképp Bán Ferencnek, továbbá Balázs Jánosnak, Balázs Tibornak, Belitska-Scholcz Hedvignek, Bozsó Csongornak, Dobó Mártonnak, Erõs Zsuzsannának, Gáva Attilának, Ginder Ákos Ignácnak, Haraszti Istvánnak, Kacsán Györgynek, Kajati Attilának, Márkus Andrásnak, Molnár Csabának, Nagy Lajosnak, Peity Attilának, Répás Ferencnek, Szabó Zoltánnak, Szikora Tamásnak, Szrogh Györgynek, Tisza Andrásnak és Török Andrásnak.

Vargha Mihály

A könyv megjelenését támogatta:

“A” Stúdió ’90
Dr. Bolgár Kálmán
EPER Stúdió
Foto Prompt
FÕBER Nemzetközi Ingatlanfejlesztõ és Mérnöki Rt.
GRAPHISOFT R&D Rt.
Dr. Kocsis Júlia
LAND-A Táj- és Környezettervezési Mûterem
MódiStúdió CAD Center
PESTI EST SÚGÓ

oklevél