Hiányzik a humánum
Interjú Bachman Zoltán Kossuth-díjas építésszel

Dr. Bachman Zoltán DLA, Ybl, Szent-Györgyi Albert és Pro Architectura díjas építészt, a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Kar építész intézetének igazgatóját, egyetemi tanárt március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki. A díjazottat ez alkalomból kérdeztük.

epiteszforum.hu: Az országban egyedülállóan koncentrált pécsi szakmai közeg kritikus szemmel figyelte az Ön munkásságát, így a díj elnyerésének alapjául szolgáló, Világörökséggé nyilvánított ókeresztény sírkamrák modern hangvételű bemutatását is. Mit jelent Önnek ez a díj?

Bachman Zoltán: Egyrészt önigazolás. Harmincöt évvel ezelőtt az építészszakma nem tekintette építészetnek a műemlékvédelmet. Azt a stílusú műemlékvédelmet, amit mi képviselünk, pedig végképp nem. A műemlékvédelem tudományos kutatatást jelentett, amit szépen bekötöttünk feketébe, arany betűkkel kidíszítettük, őriztük a tervtárban, és publikáláskor hivatkoztunk rá. A műemlékvédelem értékét tehát a verbális kutatófázis jelentette. Mi ezzel szemben azt mondtuk, hogy közönségcentrikus műemlékvédelmet akarunk csinálni, bevonni a látogatót és az itt élőt ebbe a misztikus világba. Egy használható, élő közeget létrehozni azokból a több évszázada vagy ne adj isten több évezrede halott emlékekből, amelyek így társadalmilag is újra hasznosulnak.

ef: A műemléki környezethez való érzékeny viszonyulást még az egyetemi évek alatt Pogány Frigyestől tanulta, de a mostani munkáiban modernebb hangvétel figyelhető meg. Ez különösen érdekes akkor, ha tudjuk, hogy '81-ben csatlakozott az organikus építészeket tömörítő Pécsi Csoporthoz. Honnan ez a megújulási kedv?

BZ: Nem voltam sose organikus, meg nem is csatlakoztam hozzájuk...

ef: Pedig az áll az életrajzában, hogy Kistelegdi Istvánnal és Csete Györggyel együtt csatlakozott a csoportosuláshoz.

BZ: Csete György tanárom volt az egyetemen. Feledhetetlen tanár volt, karizmatikus egyéniség. Csodálatos volt. Egy krisztusi fellépésű és szerepkörű valaki, akinek nagyon sokat köszönhetek. De magához a Pécsi Csoporthoz nem tartoztam, az viszont igaz, hogy én csábítottam le őket Pécsre. Amire büszke is vagyok.

ef: Tehát az organikus besorolás Önre nem igaz?

BZ: Dehogynem! Akkoriban mindenkire hatott az organizmus, aki nem ezt mondja, az nem mond igazat. Például a kis szamoskéri templom tagadhatatlanul organikusan formált épület.

ef: Ehhez képest stílusváltást jelent az az újabb hangvétel, amit a dzsámi harangtornya és a világörökségi helyszínek bemutatása képvisel?

BZ: Ez nem annyira stílus kérdése. Azt szoktam mondani, hogy a feladatot kell megoldani. Mindig úgy, ahogyan a feladat igényli. Ezt a feladatot hiba lett volna organikusan megoldani. Ha helyesen állítom fel a diagnózist, akkor a válasz is valószínű, hogy jó lesz. Ha tudjuk, hogy Szent Bertalan temploma állott a dzsámi mögött, akkor talán indokolható egy harangtorony. De ide egy eszköztelen semmit kellett csinálni, egy gépet, ha úgy tetszik.
Tehát nem szabad stílusokhoz kötődni. A másik, amire igazán büszke vagyok, az a csapat, amellyel együtt dolgozhatok. Ez alatt a 35 év alatt a főiskolai és egyetemi oktatás burkában sikerült felépítenünk egy olyan építészműhelyt, amely más hangot képvisel. Ezek a hangok most kezdenek hallatszani, és talán azért tűnnek furcsának, mert nem azonnal törnek a felszínre, főleg nem megvalósult épület formájában.

ef: Munkáiban remekül ötvözi az egyéni hangvételt a megrendelői racionalizmussal, a világörökséggel pedig nemzetközi közegben is bizonyított. Hogyan egyeztethető össze a rideg valóság a művészi gondolkodás határtalanságával?

BZ: Ha azt akarom, hogy megépüljön valami, akkor a realitás talaján kell maradnom. Az az igazság, hogy ez csak az utolsó időkben van így. A mi generációnk nagyon jól tudta kezelni a kommunizmus pszichéjét. Az a rendszer a felszínen könnyen áttekinthető volt. Kellett egy jó mentor, akinek az oldalvizén előrébb lehetett jutni. A sírkamrák esetében ilyen protektor volt Aczél György. De Eck Imre Pécsett meg tudta csinálni a magyar avantgárd balettet, de idejött Petrovics Emil a zenéjével és így tovább... Ez annak köszönhető, hogy Eck Imre és Aczél György megteremtették ennek a lehetőségét. A kommunizmus sokkal egyszerűbben kiismerhető dolog volt, és ha megfelelő húrokat pengetett az ember, akkor győzni is lehetett. Aztán jött a kapitalizmus, és akkor már bajban voltunk, mert ezek a módszerek ebben a kontextusban már nem működtek, ki kellett találni egy új formát. Így került a képbe Kukai Tibor, Bársony János vagy Hübner Mátyás, akik elkezdtek minket menedzselni. Rájöttünk, ha nem fogunk össze, akkor nem juthatunk előrébb.

ef: Hogyan viszonyul a ma oly divatos építészeti irányzatokhoz és a virtuális tervezés egyre nagyobb térhódításához?

BZ: Azt gondolom, hogy majdnem mindegy, hogy hogyan készül egy produkciónak a terv része. Számítógéppel, szabad kézzel vagy bal kézzel, jobb kézzel, teljesen mindegy, itt az agy a fontos. Olyasmit kell csinálni, ami a ma emberének szól. Ma már kevés az, hogy csinálok egy autót. A Trabant is autó. Őszintének kell lenni. Nyávogunk, hogy nincs kultúra. Miért nincs? Rosszak a házak! Szidjuk a kommunizmus építészetét, hát röhej, hiszen átvettük. A pláza ugyanez! Amiket mostanában csinálnak, egyszerűen emberellenes. Nem az embert szolgálják, az építészek saját emlékművei, nagyon szépek, divatosak, de a humánum hiányzik belőlük.

ef: Az építészet a társadalom tükre. Az ideiglenesség korában mi az, amivel az építészet betöltheti iránymutató szerepét?

BZ: Azt mondják a Dél-Dunántúli régióra, hogy handicap-es. Érdekes, a rómaiaknak nem volt az, és Janus Pannoniusnak sem volt az. Nem lehet, hogy mi vagyunk a hülyék? Miért nem lehet azt megcsinálni, amikor bajban van egy építészet, már pedig úgy tűnik ez így van, hogy gyökeresen újítok és megvizsgálom, hogy mitől is van bajban. De nem hülyeségeket beszélek és presztízs jellegű épületeket emelek! Meg lehetne tenni azt, amit az igazi millennium idején csináltak, a Budapest - Bécs - Prága versenyt. Akkor győzött Budapest, azzal, hogy nem ijedt meg a Dunától mint árvíz hordozótól, hanem rányitott. Most mit csinálunk? Elképesztő! Miért nem javasolunk megint egy nagy formátumú programot, ami a nemzetet a hajánál fogva húzza ki? Miért nem használjuk ki azt a handicap-et, hogy ebben a régióban nincs ipar! Ha nincs ipar, akkor olyan funkciókat kell ide telepíteni, ami utálja az ipart. Nagy léptékben kell végiggondolni és meggyőzni az embereket, hogy ne azon törjék a fejüket, hogy hány darab bábos korlátjuk legyen, hanem figyeljenek az egészségükre. És ha ez megtörténik, akkor lehet rekreációs lehetőségeket ajánlani, ami társadalmi feladat, de a társadalmi feladaton keresztül építészeti feladatokat szül. Ha nincs társadalmi cél, akkor az építészetnek nincs létjogosultsága, akkor csak saját örömére épít, és továbbra is csinálja a saját emlékműveit. Tehát amíg nincsenek megfogalmazott társadalmi célok, addig az építészet nem töltheti be hitelesen az iránymutatás feladatát.

ef: A rendszerváltás utáni magyar építészet az útkeresés építészete. Ön szerint létezik magyar nemzeti építészet?

BZ: Majd ha ezzel a társadalmi felelősséggel áll oda, akkor lesz. Nagyon tehetséges építészek vannak Magyarországon. Furcsa dolog, de a magyar építészet nagy döntéseit nem mindig építészek hozták. Mondjuk a Lánchíd esetében. Akkor lesz nemzeti építészetünk, ha nemzeti-társadalmi kérdéseket fogunk meg. De ehhez nem feltétlenül kell magyarnak lenni! Pollack Mihály mennyire volt magyar? És mégis, mennyire magyar az építészete, méghozzá egy olyan fantasztikus világ az építészeten belül, mint az eklektika. Hogyan tudtak ezek a nagy építészek itt a provincián, provinciális eszközökkel, világszínvonalon alkotni? Ybl Operaháza lekörözhetetlen, olyan, mint az Epidauruszi színház. Pollack egy szót sem tudott magyarul, Ybl meg csak az élete második felétől levelezett magyar nyelven. Mégis bitang magyar építészetet csináltak, tehát nem igaz, hogy magyarnak kell lenni ehhez, de kétség kívül előny. A hangsúly a nemzeti problémák átélésén és megoldásán van, ami létrehozza a nemzeti építészetet. A művészet lényege, hogy szabad, és ezt az egyetlen dolgot nem is lehet elvenni, még az építésztől sem. Ezt kell elhinniük a magyar építészeknek.

ef: A díj iskolateremtő munkásságának igen jeles elismerése is. Az Ön által életre keltett művész-építész képzés immár hét éve működik Pécsett. Mit jelent a hazai építészoktatás palettáján a Pécsi Iskola?

BZ: Más, mint a többi. Kénytelen másnak lenni, hiszen egészen más lehetőségekkel tudunk dolgozni. Már a szocializmusban sikerült visszahozni azt a harmincas évekbeli kezdeményezést, hogy híres mesterek oldalán, egy-két kiválasztott fiatallal meginduljon az elitképzés. Ezt akkreditáltattuk állami képzés gyanánt. A pécsi iskola tulajdonképpen egyfajta mester és tanítványai iskola. Látni a mindennapok küzdelmét, az árnyoldalakat, átélni a kudarcokat, és persze a sikereket, és mindezek közben a mesterektől meg lehet tanulni a szakmát. A közös munka öröme viszi előre a dolgokat. Az álmom az, hogy ez rendszerként, alma materként, műhelyként működjön: a professzor körül a tanársegéd, a tanársegéd körül a doktoranduszok, ő körülöttük pedig a 4-5 éves, a 4-5 évesek körül pedig az 1-3 évesek. Gondolatiságában ez egy zárt egység, ugyanakkor baromi színes, mert ahány ember, annyiféle. A tanárnak meg kell ismernie a diákja értékeit, és profi módon ki kell nevelnie.

ef: Milyen művészeti ágakkal van kapcsolatban az építészeti oktatás?

BZ: A tanszék foglalkoztat két-három szobrászt, grafikust, festőművészt. Ezek az emberek megtanítják az építészeket legalább kockológiául rajzolni, illetve csiszolgatják az ízlésüket, térszemléletüket. De igazából ez a része még nem állt fel a képzésnek, hiszen most tartunk ott, hogy a művészek minősítések közelébe kerültek. És tervezzük egy új tanszék felállítását, ami azt jelenti, hogy a szakmának ez a művészeti alapképzettséget igénylő része feláll tanszéki figurációban is. Ezt eddig rajzi, festőtáborokkal hidaltuk át.

ef: A művészetek között hol helyezné el az építészetet? Érvényes-e még a hegeli csoportosítás, miszerint "az építészet minden művészet kezdete, a költészet pedig a betetőzése..."?

BZ: Nem vagyok filozófus, de Hegel nekem szent. Valamelyest a szívemből is szól, hiszen a vers az, amit a zsigereidben érzel, de nem tudod megfogalmazni. Ilyen szempontból a költészet lehet a művészetek netovábbja. Az érzéseket szavakba önteni talán a legnehezebb. Ha valóban a mi szakmánk a kezdet, akkor az építészetet mindenkinek értenie kell, és aztán a költészet ezt már sokkal magasabb szintre emeli. A ma építészetének közérthetőnek kell lennie, és ha ez így van, akkor helyes a hegeli csoportosítás. De azt, hogy ez ma megvalósul-e, nem tudom. Ezt csak a közönség tudja megmondani.

Fotó, szöveg: Csizmadi Péter